Söprés

Mikor nagymamám meghalt, a lányai (az én anyukám, meg  testvére) felváltva főztek néha nagypapára. Addig ő nem volt arra utalva, hogy magáról gondoskodjon és hát egyik pillanatról a másikra nehéz volt is bele kezdenie 70+ évesen.

Egyszer közösen főztek neki káposztás tésztát, mondván, hogy a Mamiét mennyire szerette. Akkor bevallotta, hogy voltaképpen valójában ő annyira nem is szereti, csak nem akarta megbántani őt megbántani. 

Akkor jöttem rá, hogy csak annyira akarok valakit szeretni, hogy 60 éven keresztül káposztás tésztát egyek a kedvéért, hogy ne bántsam meg. 

Múltkorában belekeveredtem egy szokásos "régen minden jobb volt" beszélgetésbe. Már akkor is bosszantott, hogy 30 éves emberek azon siránkoznak, hogy a kétezres évek elején még milyen élhető hely volt a város, most meg mennyire nem az. Erre remek gyűjteményt találtam válaszul: “A levélírás művészete gyors kihalóban van. Amikor egy levél kilenc fillérbe került jogosnak tűnt megpróbálni hogy megérjen kilenc fillért ... Most, viszont, azt hisszük túl elfoglaltak vagyunk az ilyen régimódi levelezéshez. Rövid és gyors üzenetek sokaságait lőjük ki, ahelyett hogy leülnék jót beszélgetni egy darab igazi papíron.”
The Sunday Magazine
1871

“Az olcsó újságok és a közlekedés fejlettebb eszközeivel ... Az ábrándos, csendes
régi időknek vége ... Mert az emberek most expressz sebességgel élnek és gondolkoznak. Korán reggel az étkezőasztalra ki van terítve a Mercury vagy a Post, és ha túlságosan sietnek hogy felkapják a híreket reggeli alatt, akkor magukkal viszik, hogy duzzogva olvassák utazás közben ... Nem hagyván időt arra hogy beszélgessenek a baráttal aki megosztaná velük a fülkét ... A modern élet sietsége és nyüzsgése ... Nélkülözi a kor csendjét és nyugalmát amikor felmenőink a nap munkájával végezve nyugovóra tértek ... “
William Smith
Morley: Ancient and Modern
1886

“A társalgást elveszett művészetnek tartják ... Egy jó beszélgetés szabad időt feltételez, a megteremtéséhez és az élvezetéhez is. A szabd idő korszaka halott, a társalgás művészete haldoklik.”
Frank Leslies Popular Monthly, volume 29
1890

“A szellemi lustaság és a kor sietsége sóvárgást teremtett irodalmi falatkák iránt. A renyhe agy ... túl gyenge lett hosszasabb gondolkodáshoz.
Nem volt olyan kor amiben ennyi ember tudott rosszul írni.”
Israel Zangwill
The Bachelor’s Club
1891

“A szellemi és idegi elkorcsosulás emberek egyre növekedő osztályában, különösen nagy városokban, egy nyilvánvaló jelenség ... Izgatószerek iránti szenvedély ... Az elme betegségei majdnem annyira számosak mint a test betegségei ... A szellemi állapotot rendes működésre képtelen agy jellemzi ... köszönhetően nagy mértékben a modern élet sietségének és izgalmának, a gyors közlekedés, és a földgolyó távoli pontjai közti majdnem azonnali kommunikáció eszközeivel.”
The Churchman, volume 71
1895

“A modern családi összejövetel, csendesen a tűz körül, minden egyes személy a kedvenc magazinjába temetett fejjel, némileg természetes következménye a beszélgetés tanának száműzésének az iskolából”
The Journal of Education, volume 29
1907

Ezeken kívül teljesen biztos vagyok benne, hogy Hamurapi törvényoszlopának tövében 3000 évvel ez előtt is arról ment a diskurzus, hogy az erkölcs hanyatlóban és a világ gyorsul.

Mikor sötétedéskor felébredek, már érzem a közeledő eső súlyos illatát. Kilesek, hátha meg tudom állapítani, mennyit kell még várnom, mielőtt elindulnék reggeliért. Nem is tudom, miért nevezik reggelinek. Semmi köze a reggelhez. 

Ahogy kinézek, megpillantom a még füstölgő maradványokat a táborhely közepén. Elmentek. Elmentek és én átaludtam. Az egyik első dolog, amit megtanulsz, hogy egyedül nincs esélyed. Ezt mindenki tudja. Ennek elfeledése olyan hiba, amit nem követ el kétszer az ember. 
És most itt állok elhagyva és ötletem sincs, merre kellene indulni. És persze, hogy még esni is elkezd. Nem mintha ez olyan nagy baj lenne. Az eső kivételesen az egyik olyan dolog a világban, ami nem akar megölni, vagy megenni. 
Megvizsgálom a nyomokat. Még elég jól látszanak, tehát nem olyan régen indultak el. A poros láthatáron azonban már halványan sem dereng az utolsó ember. 
Rövid tanakodás után arra jutok, hogy elébe menni a halálnak még mindig egy fokkal jobb, mint ücsörögve várni, hogy érted jön. A végeredmény ugyanaz. Ez a gondolat amúgy is mindenkinek a fejében benne van, egészen öntudatra ébredése pillanatától. Minden nap minden egyes percének ez fest komor hátteret. Tulajdonképpen ez az egész vándorlás hajtóereje. A halál közelsége egy idő után nem nyomasztó, hanem inkább inspiráló. Belenevetni az elkerülhetetlen szemébe igenis tud értelmet adni az életnek. 

Kapkodva összeszedem azt a pár holmit, amit elbírok, és utánuk eredek. Az eső lassan kezd kopogni bádogsisakom tetején, sajátos ritmust adva a lépteimnek. 

Ha elfogad pénzt, akkor kurva, ha nem fogad el, akkor a kurva anyját. 

Nem hiszem, hogy igazat mondanak. Mindenki unásig ismeri ezeket a történeteket a régi időkről. Egyre inkább kezdem azt gondolni, hogy csak az anyák nyugtatják ezzel a gyerekeiket, akiknek szükségük van valami célra ahhoz, hogy satnya, vegetáló lényekből kicsit idősebb satnya vegetáló lényekké "fejlődjenek". Ki ne hallott volna kerekes gépekről, amik maguktól mozogtak? Ki ne hallott volna világító pontokról az égen, amik sosem halványultak el éjjelenként? Ki ne hallott volna óriás növényekről? Gyönyörű lehetett. Ami azt illeti, néha szeretném is elhinni. Csakhogy mikor kinézek a szegényes búvóhely rozsdás fémlemezzel eltorlaszolt ajtaján, elég nehéz elképzelni, hogy valaha más is volt itt, mint kősivatag. Az a néhány kornyadozó halványzöld kezdemény csak arra jó, hogy éppen ne halj éhen. Ugyanúgy csak minimális táplálék a testnek, mint az a néhány eltévedt utazó a léleknek, aki szerint nem vagyunk teljesen egyedül. És sosem voltunk.

Azon gondolkozom, hová tűnnek az emberek. Egyik nap még itt vannak, aztán másnap már hiába keresem őket. Néhányan megint felbukkannak néha, de mivel senki nem törődik a másikkal azon túl, hogy a vacsoráját megvédje tőle, lehet, hogy nem is ugyanazokat látom viszont, akik eltűntek. 

Szerencsésnek mondhatom magam. Van egy saját búvóhelyem. Még akkor is, ha csak azért vagyok egyedül benne, mert senki másnak nem kellett. Valahogy baljóslatú érzések fogták el a többieket, mikor ide beléptek. Így hát itt maradt egyedül. Amikor eljött az ideje, hogy saját fészket keressek (egyszerűen, mert az addigi társam új embert vetett a világra), csak bebújtam ide és azóta is itt vagyok. 

Én is érzem. De valahogy rám nincs olyan kibírhatatlan hatással. Mintha a többiekhez üvöltene, de hozzám csak suttog. Annyira halkan, hogy nem is értem, mit. Még csak rövid ideje lakom itt, de mivel nem kell félnem, hogy bárki elfoglalja a helyem, egész otthonosan érzem magam. 

Néha nappalonként, mikor a szürke ég kivilágosodik annyira, hogy akár a napot is meg lehet pillantani halványan, szinte kedvem támadna előmerészkedni. Persze mindenki tudja, hogy ez egyenlő lenne az öngyilkossággal. Ha a portyázó teremtmények nem is kapnak el, a szemed akkor sem bírná ki huzamosabb ideig a világosságot. Csak éjjel lehet mozogni. Egyszer ugyan majdnem nyílt terepen ért a reggel (a vastag porfelhőn miatt az átmenet a - többé-kevésbé biztonságos - éjszaka és a - teljesen életveszélyes - nappal között akár észrevétlenül is rád támadhat), de még idejében sikerült menedéket találnom egy felfordított rozsdás fémdarab alatt. Nagyjából egyben maradt, következő éjszaka kicsit megvizsgáltam. Elképzelni nem tudom, honnan került oda és ki mire használhatta vajon. Egy ideig gondolkodtam rajta, hogy hazavonszolom, alkalmas lenne akár alváshoz is, de túl nehéznek bizonyult. Akkorra ráadásul már majdnem két napja szinte egy falatot sem ettem. 

A következő éjszaka megint ki kell mennem. Az a néhány bogyó és kemény termés, amit tegnap gyűjtöttem, nem lesz elég már holnapra. Egyre nagyobb körben kell keresgélnünk. Lassan megint eljön az idő, mikor az egész csapatnak tovább kell állnia. 

Nem beszélünk. Senki nem beszél. Valahogy mindenki tudja, mikor jött el a megfelelő alkalom. 

Csak én nem. Én csak hozzájuk csapódok és reménykedem, hogy a következő letelepedési helyen is lesz egy elátkozott odú, ami senki másnak nem kell. 

Élni nem élt, de emlékezett.

Első emléke már nagyon régi volt. A szíve még elüti a másodperceket, de az agya már rozsdás ahhoz, hogy összeszámolja őket. Memóriájában minden emlék csak egy fiók. Történhetett ezer éve, vagy egy napja. Bár jó ideje már nem tudja, mi végre.

Ami azt illeti, sosem mondták meg neki, mi a célja. A többiek, akikkel együtt keltek életre, mind tudták, mire szánják őket. Egyikük segítség volt, a másik öröm, a harmadik emlékezet. Mindegyikük célja más volt, de mindegyikük célja pontosan meghatározott. Kivéve őt. Tőle soha nem kérdeztek semmit. Soha nem szóltak hozzá, soha nem kértek, vagy parancsoltak neki. Lassan el is felejtette, hogy ő a különleges és nem mások. 

Kiüresedett pályáin csak a megszokott gondolatok keringtek: jobb láb emel, bal láb emel. Jobb láb emel, bal láb emel. 

R majd' egy évtizede haladt ugyanazon az országúton. Majd' egy éve nem találkozott senkivel, az aszfalt repedéseiben növő satnya növényeken kívül, amelyek egyetlen lehetősége az életre, hogy a porviharoktól elhomályosult nap sápadt sugaraiból táplálkoznak. A nedvesség, ami a gyökerüket éri már rég nem az a tiszta élelemforrás, amit a faji emlékezetük halványan még néha fel-feldob az egyforma napok barnás tengerének színére. A természet - még ha csak nagyon lassan is - kezdi visszavenni, amit pár ezer év alatt az emberiség elrabolt tőle. Ő ráér. Ellentétben R-rel. Neki már nincs sok ideje.

Kicsit húzza a jobb lábát. Pár hónappal ezelőtt egy elfeledett rókacsapdába lépett. Néhány karcolás mára már mindössze. Ha foglalkozna vele, járhatna egyenesen, de úgy megszokta a sántikálást. Néha felemeli a kezét és a szállongó porban a horizontot kémleli. Nem mintha bármiben is reménykedne. Az elején még bedőlt a délibábnak és a gyenge fény játékának, amely autókat, kamionokat, sőt, néha élő embereket hitetett el vele. De már nem. Megtanulta, hogy a csalódás sokkal több kárt okoz, mint a remény előtte. 

Ha megkérdeznék, hová megy (ha ugyan volna bárki, aki megkérdezhetné), nem tudna rá válaszolni. A miértre sem. Lassan már a hogyanra sem. Sosem ismert más lehetőséget. Mióta csak öntudatánál van, halad előre. És ameddig öntudatánál van, haladni fog. 

Néha egy-egy reménykedő keselyűcsapat követi rövid ideig. Amint bátrabbak és bátrabbak lesznek, egyre közelebből. Egyre éhesebben. Aztán mikor elég közel érnek hozzá, hogy számukra is nyilvánvaló legyen valódi lényege, csalódottan más préda után néznek. 

Egy ideje már hall valami rendellenes nyikorgást a jobb oldalról, de eddig nem akadályozta a mozgásban. Most viszont mintha nehezebben is mozdulna. Lassan fel kell mérnie, hogy mennyiben előny, ha két karja van. 
A festék már úgyis lepattogzott róla. Nem mintha a dekoráció oly sokat számítana ilyen körülmények között. Az egyik utolsó volt a fajtájából. Ehhez illő gonddal díszítették fel születésekor. Ha tudták volna, hogy nem lesz senki, aki értékelje a pompát, ami a külsejét jellemzi, biztos sokkal praktikusabb részletekre fordították volna a figyelmüket. Most már azonban kicsit késő teremtőit átkozni. Amúgy sem átkozódós fajta. Azt a sort kihagyták belőle. Akkor nem tűnt fontosnak. 

A poros aszfalton hagyott olajfoltos lábnyomait nem egész fél perc alatt lepi be a szél, mintha sose lettek volna. Sosem néz hátra. Mögötte nincs semmi. Ami előtte van, csak az számít. 

Nem él. Működik. Egyes esetekben ez több, mint amit az élet valaha is jelenthet. 

Én nem tudom, mit érzel, mi van benned, mire gondolsz, mit szeretnél. Nem tudom elképzelni, hogyan érezheted magad. Tudatosan rejted előlem. Csak azt tudom, amit kifelé mutatsz. Csak az alapján tudlak megítélni. 
Már másodszor zuhanok meg tőled, és kezd kicsit elegem lenni belőle. Már másodszor érzem azt, hogy rajtam kívül álló okok miatt nem vagyok boldog. 

Nem gondoltam, hogy a második dolog csontváz lenne a szekrényben, mert eddig soha nem merült fel, hogy ilyen komoly probléma lenne. Az meg, hogy ugyanazt csináltad, amit a férfiak szemére szoktatok vetni (hogy ti. elmentél, és nem érdekelt, velem mi van), na az azért kicsit megütött. Persze csak utólag. Akkor magamat hibáztattam. Meg persze bizonyos szinten most is. De az azóta eltelt pár óra azért árnyalta a képet. 

Igen, valóban én vagyok jobban oda érted (ha egyáltalán te oda vagy), igen, valóban én akarom jobban és én állok a gázon. De ebben a dologban akkor is ketten vagyunk. Nem tudom, érdemes-e egyáltalán bármire is ez a kapcsolat, ha nem tudod elfogadni a hibáimat. Igen, tudom, neked magadra kell gondolni. Hát tessék, gondolj! Én is azt teszem: rád gondolok. Nagyon szeretném tudni, hogy reménykedsz-e egyáltalán abban, hogy megoldható. Olyan egyértelmű lenne számodra, hogy lehet ennél jobb valakivel? Ha igen, akkor legyen. Szívből kívánom, hogy igazad legyen. 

Tudom,  nem vagy hozzászokva, hogy mások dolgait is szem előtt tartsd, de nem tudom, meddig vagyok képes még görcsösen figyelni arra, hogy nehogy hibát kövessek el, és még jobban beletaszítsalak a bizonytalanságba. Olyan erős lett az öncenzúrám az elmúlt pár hétben (persze köszönhetően neked), amilyen még sosem volt. 

Fontos vagy. Voltál. Vagy. 

Ne rontsuk el. 

folyt

Az elején meg voltam bántva a viselkedésed miatt. Aztán rájöttem. Te megijedtél. Megijedtél, hogy találkozol a barátaimmal, megijedtél, hogy találkoztam K-val. Azonnal keresned kellett valamit, amit kifogásként használhatsz. De kifogás mindig lesz. Ha nem velem leszel, akkor is. 

Ha fordítva lennének a jó és a rossz dolgok, akkor kérdés nem lenne, hogy ne legyünk együtt. Ha ugyan el lehetne velem menni mindenhova, meg beléd tudnék élvezni, de nem lehetne beszélgetni, nem kívánnál, nem pendülnénk egy húron. Esélytelen lenne a dolog. Akkor így miért nem biztos?

1) Mennyire változott meg a hozzáállásod a dolgokhoz? Azelőtt vágytál mindig újra. Mindig másra. Sok mindenki másra. Most nem űz a vágy. Most nem hajt mindig tovább. Most egy irányba húz. Nem vágy. Inkább vonzalom. Ez hiányzott. Reménykedsz, hogy tartósabb lesz, mint a vágy. Nem azért őrülsz meg, hogy benne legyél, hanem azért, hogy vele. 

2) Mennyire van hozzászokva a rajongáshoz? Mennyire tudja kezelni? Mennyire képes, vagy hajlandó elhinni, hogy gyönyörűnek látom? Mennyire kritikus magával szemben, és mennyire akar ezen változtatni?