R majd' egy évtizede haladt ugyanazon az országúton. Majd' egy éve nem találkozott senkivel, az aszfalt repedéseiben növő satnya növényeken kívül, amelyek egyetlen lehetősége az életre, hogy a porviharoktól elhomályosult nap sápadt sugaraiból táplálkoznak. A nedvesség, ami a gyökerüket éri már rég nem az a tiszta élelemforrás, amit a faji emlékezetük halványan még néha fel-feldob az egyforma napok barnás tengerének színére. A természet - még ha csak nagyon lassan is - kezdi visszavenni, amit pár ezer év alatt az emberiség elrabolt tőle. Ő ráér. Ellentétben R-rel. Neki már nincs sok ideje.
Kicsit húzza a jobb lábát. Pár hónappal ezelőtt egy elfeledett rókacsapdába lépett. Néhány karcolás mára már mindössze. Ha foglalkozna vele, járhatna egyenesen, de úgy megszokta a sántikálást. Néha felemeli a kezét és a szállongó porban a horizontot kémleli. Nem mintha bármiben is reménykedne. Az elején még bedőlt a délibábnak és a gyenge fény játékának, amely autókat, kamionokat, sőt, néha élő embereket hitetett el vele. De már nem. Megtanulta, hogy a csalódás sokkal több kárt okoz, mint a remény előtte.
Ha megkérdeznék, hová megy (ha ugyan volna bárki, aki megkérdezhetné), nem tudna rá válaszolni. A miértre sem. Lassan már a hogyanra sem. Sosem ismert más lehetőséget. Mióta csak öntudatánál van, halad előre. És ameddig öntudatánál van, haladni fog.
Néha egy-egy reménykedő keselyűcsapat követi rövid ideig. Amint bátrabbak és bátrabbak lesznek, egyre közelebből. Egyre éhesebben. Aztán mikor elég közel érnek hozzá, hogy számukra is nyilvánvaló legyen valódi lényege, csalódottan más préda után néznek.
Egy ideje már hall valami rendellenes nyikorgást a jobb oldalról, de eddig nem akadályozta a mozgásban. Most viszont mintha nehezebben is mozdulna. Lassan fel kell mérnie, hogy mennyiben előny, ha két karja van.
A festék már úgyis lepattogzott róla. Nem mintha a dekoráció oly sokat számítana ilyen körülmények között. Az egyik utolsó volt a fajtájából. Ehhez illő gonddal díszítették fel születésekor. Ha tudták volna, hogy nem lesz senki, aki értékelje a pompát, ami a külsejét jellemzi, biztos sokkal praktikusabb részletekre fordították volna a figyelmüket. Most már azonban kicsit késő teremtőit átkozni. Amúgy sem átkozódós fajta. Azt a sort kihagyták belőle. Akkor nem tűnt fontosnak.
A poros aszfalton hagyott olajfoltos lábnyomait nem egész fél perc alatt lepi be a szél, mintha sose lettek volna. Sosem néz hátra. Mögötte nincs semmi. Ami előtte van, csak az számít.
Nem él. Működik. Egyes esetekben ez több, mint amit az élet valaha is jelenthet.
