Mikor sötétedéskor felébredek, már érzem a közeledő eső súlyos illatát. Kilesek, hátha meg tudom állapítani, mennyit kell még várnom, mielőtt elindulnék reggeliért. Nem is tudom, miért nevezik reggelinek. Semmi köze a reggelhez.
Ahogy kinézek, megpillantom a még füstölgő maradványokat a táborhely közepén. Elmentek. Elmentek és én átaludtam. Az egyik első dolog, amit megtanulsz, hogy egyedül nincs esélyed. Ezt mindenki tudja. Ennek elfeledése olyan hiba, amit nem követ el kétszer az ember.
És most itt állok elhagyva és ötletem sincs, merre kellene indulni. És persze, hogy még esni is elkezd. Nem mintha ez olyan nagy baj lenne. Az eső kivételesen az egyik olyan dolog a világban, ami nem akar megölni, vagy megenni.
Megvizsgálom a nyomokat. Még elég jól látszanak, tehát nem olyan régen indultak el. A poros láthatáron azonban már halványan sem dereng az utolsó ember.
Rövid tanakodás után arra jutok, hogy elébe menni a halálnak még mindig egy fokkal jobb, mint ücsörögve várni, hogy érted jön. A végeredmény ugyanaz. Ez a gondolat amúgy is mindenkinek a fejében benne van, egészen öntudatra ébredése pillanatától. Minden nap minden egyes percének ez fest komor hátteret. Tulajdonképpen ez az egész vándorlás hajtóereje. A halál közelsége egy idő után nem nyomasztó, hanem inkább inspiráló. Belenevetni az elkerülhetetlen szemébe igenis tud értelmet adni az életnek.
Kapkodva összeszedem azt a pár holmit, amit elbírok, és utánuk eredek. Az eső lassan kezd kopogni bádogsisakom tetején, sajátos ritmust adva a lépteimnek.
