Ha most írnál neki (mint ahogy nem írsz, hisz nem akarod elijeszteni, arról nem is beszélve, hogy van pár dolog, amiről nem tud), akkor valami ilyesmit írnál:
Kedves B!
Nagyon jól éreztem magam első találkozásunkkor is. Nagyon sajnálom, hogy a nagy nyomorgásban pont nem egymás mellé kerültünk elsőre, így egy másik lánnyal kezdtem beszélgetni. Mire rájöttem, hogy benned és bennem mennyivel több közös dolog van, addigra már majdnem véget ért a buli. Pedig ha már az elején kiderülnek a dolgok, akkor talán teljesen máshogy alakul. Pláne nem szólva arról, hogy ha nem őt hívom el randira először (és nem utasít vissza), akkor talán ennél is magabiztosabban megyek neki a dolgunknak. Persze lehet, hogy ez mind szükséges ahhoz, hogy értékelni tudjalak. Basszus, most veszem észre, úgy írok neked, mintha már hónapok óta ostromolnálak. Sajnálom, de olyan régen éreztem ezt valakivel kapcsolatban. Illetve dehogy sajnálom. Csak remélni tudom, hogy nem ijeszt el.
Különben meg, lehet, hogy nem is lesz belőle semmi, de akkor is megérte. Nem azért, mert belelovaltam magam, hanem talán azért, mert segít, hogy elfogadjam, itt az ideje lenyugodni. Tudom, hónapokkal ezelőtt még eszembe se jutott volna ilyesmi, hisz el nem tudtam volna képzelni helyzetet, mikor nem a punci a lényeges. Na megfogalmazni most sem tudnám, de valahogy a punci kezdi elveszíteni a jelentőségét. Furcsa, de jó ideje te vagy az első, akinek van arca. Sőt, akinek csak arca van. Te jó ég, hogy fogom ezt úgy előadni a barátaimnak, hogy ne döntsem össze a nehezen felépített képet? Persze ez csak vicc.
Tudod, nagyon emlékeztetsz egyik volt barátnőmre. Nem igazán kinézetben, inkább belülről (már amennyit tudok rólad). Elsősorban, hogy lehet veled beszélgetni. Másodsorban, hogy figyelsz rám. A nők, akikkel eddig találkoztam, úgy vettem észre, nem igazán a fejemért voltak oda. Inkább a számért. Olyan üdítő olyannal beszélgetni, akit az érdekel, amit mondok, nem pedig az, ahogy. Nem mondom, az is nagyon hízelgő egy ideig, de arra nem lehet egy kapcsolatot építeni.
Azt hiszem, nagyon hosszú ideje most írtam le először, hogy kapcsolat. Pláne úgy, hogy komolyan is gondolom. Úgy szeretnék már mosolyogva lefeküdni aludni, tudva, valaki legalább annyira vágyik rám, mint én rá.
Végeredményben nem biztos, hogy létezel. Sőt, biztos vagyok benne, hogy nem létezel, csak szeretném, hogy létezz. Nem tudom, képes vagyok-e megteremteni téged. Meg fogom próbálni.
De vajon mennyi facebookos beszélgetésnek kell eltelnie ahhoz, hogy elhívhassalak élőben is találkozni?
