Söprés

Ha igaz, amit tudok, akkor át kell festenem kicsit a képet.

Nem mondom, hogy teljesen új vászon kell, de néhány vonást meg kell erősíteni, néhányat meg teljesen kitörölni. Azt hiszem, a szíve felett lesz egy ránc a ruhán, de úgy, hogy ne lehessen eldönteni, csak az árnyék játszik vele, vagy ténylegesen ráncos. 

A szeme körül eddig játszó fénypászma talán most már eltűnhet, hisz nincs rá szükség többé, hogy elrejtse a valódi gondolatait. Még a színét sem tudom. Lehet, hogy inkább csukott szemet kellene neki festeni. Azt hiszem, illene hozzá. 

A jobb kezén lévő feketére festett körmök kicsit nagyobb hangsúlyt kaphatnak, az volt felém legutóbb, jobban meg tudtam figyelni őket. 

Igen, mások is festenek bele, de jelenleg nem tudom eldönteni, hogy a valóságot festik-e, vagy csak azt, amit ők is másodkézből tudnak. És még mindig ott van az is, hogy ő vajon milyennek akarná magát festeni. 

Vajon más is fest róla képet? 

Néha nem tudom elképzelni, hogy valaha valaki is kiteszi a falra. Nem trófea. Dísz. 

Ezt a bejegyzést most nem szeretem. 

Kicsit elszoktál az üvegek nyitásától. Az utóbbi időben inkább eltörted, csak minél hamarabb és minél gyorsabban végezhess a tartalmukkal. Persze, nyitottál már régebben is. Nem is egyszer. De ez most kicsit más. Ez az üveg még sosem volt nyitva. Igazából nem is tudod, mit rejt. Ahogy azt sem, érdemes-e egyáltalán. De hajt. Űz. Nem hagy nyugodni a vágy, a kíváncsiság, az ígéret. Hogy te érezhesd először, ahogy  bársonyos, lágy folyadék elönti a tested, és feloldódsz benne, ahogy ő benned. 
Csak óvatosan. Nem szabad eltörni. Nagy felelősség. Nem élhetsz a tudattal, hogy miattad marad repedt. Nem szabad elsietni. ha túl gyorsan csinálod, kifut, és ellobban.
Talán nem baj, hogy az elmúlt időszakban sok üvegbe kóstoltál bele. Némelyiket visszazártad, némelyiket nyitva hagytad az utánad következőknek. És következtek is utánad szép számmal. 

De most nem. Most először nem tervezed visszazárni. Most először hosszú ideig akarod kortyolgatni. Mikor pedig megtöltött téged, te is megtöltöd őt. 

Ami meglep, hogy nem elsősorban az üvege érdekel. Persze szép. Szép az alakja, tetszik a címkéje, csinos a kupakja. De a lényeg sokkal inkább a benne rejlő aranyló folyadék. 

Egyelőre csak a külsejét simogatod. Letörlöd a kicsapódott párát róla, érzed a hidegét, megpróbálod elképzelni, milyen lehet a benne rejlő nedű. Persze, a tetején kissé érdes, de épp ettől lesz érdekes. 

Bár tudnád, hogy ki akar-e nyílni!

Napok óta meg akarod ezt írni már. De még mindig nem tudod, hová vezet. Valószínűleg sehová. Vagy ha mégis, sosem fogod megtudni, merre jártál.

A felszínt kapargatod. Az igazán fontos dolgokhoz nem nyúlsz. Talán jó ötletnek tűnik felülről elkezdeni. Éppen csak megpiszkálni a legvékonyabb gally élettelen végét, de tudni (vagy remélni), hogy a dolgok másik oldalán a legutolsó gyökér legtávolabbi sejtje is érezte.
Talán félsz, hogy megsérted, ha mélyebbre mész? Hogy elsorvad, ha bepiszkolod a kezeddel? Hogy göcsörtös, undorító kitüremkedések jelennek meg rajta, pusztán az érintésedtől? Hogy belehal?  Ugyan! Hisz nem kell kivágni ahhoz, hogy megismerd. Ásd körbe! Érintsd meg ott is! Simítsd végig, hogy lásd benne a rendszert! Érezd az illatát, hogy később használhasd! Kóstold meg, hogy tudd, mi vár rád, ha végre felnyílik a szemed!

De vigyázz! Még ha nem tetszik is, amit találtál, sosem szabadulsz tőle!

Indulj el már lefelé!

Ha most írnál neki (mint ahogy nem írsz, hisz nem akarod elijeszteni, arról nem is beszélve, hogy van pár dolog, amiről nem tud), akkor valami ilyesmit írnál:

Kedves B!

Nagyon jól éreztem magam első találkozásunkkor is. Nagyon sajnálom, hogy a nagy nyomorgásban pont nem egymás mellé kerültünk elsőre, így egy másik lánnyal kezdtem beszélgetni. Mire rájöttem, hogy benned és bennem mennyivel több közös dolog van, addigra már majdnem véget ért a buli. Pedig ha már az elején kiderülnek a dolgok, akkor talán teljesen máshogy alakul. Pláne nem szólva arról, hogy ha nem őt hívom el randira  először (és nem utasít vissza), akkor talán ennél is magabiztosabban megyek neki a dolgunknak. Persze lehet, hogy ez mind szükséges ahhoz, hogy értékelni tudjalak. Basszus, most veszem észre, úgy írok neked, mintha már hónapok óta ostromolnálak. Sajnálom, de olyan régen éreztem ezt valakivel kapcsolatban. Illetve dehogy sajnálom. Csak remélni tudom, hogy nem ijeszt el.

Különben meg, lehet, hogy nem is lesz belőle semmi, de akkor is megérte. Nem azért, mert belelovaltam magam, hanem talán azért, mert segít, hogy elfogadjam, itt az ideje lenyugodni. Tudom, hónapokkal ezelőtt még eszembe se jutott volna ilyesmi, hisz el nem tudtam volna képzelni helyzetet, mikor nem a punci a lényeges. Na megfogalmazni most sem tudnám, de valahogy a punci kezdi elveszíteni a jelentőségét. Furcsa, de jó ideje te vagy az első, akinek van arca. Sőt, akinek csak arca van. Te jó ég, hogy fogom ezt úgy előadni a barátaimnak, hogy ne döntsem össze a nehezen felépített képet? Persze ez csak vicc.

Tudod, nagyon emlékeztetsz egyik volt barátnőmre. Nem igazán kinézetben, inkább belülről (már amennyit tudok rólad). Elsősorban, hogy lehet veled beszélgetni. Másodsorban, hogy figyelsz rám. A nők, akikkel eddig találkoztam, úgy vettem észre, nem igazán a fejemért voltak oda. Inkább a számért. Olyan üdítő olyannal beszélgetni, akit az érdekel, amit mondok, nem pedig az, ahogy. Nem mondom, az is nagyon hízelgő egy ideig, de arra nem lehet egy kapcsolatot építeni.

Azt hiszem, nagyon hosszú ideje most írtam le először, hogy kapcsolat. Pláne úgy, hogy komolyan is gondolom. Úgy szeretnék már mosolyogva lefeküdni aludni, tudva, valaki legalább annyira vágyik rám, mint én rá.

Végeredményben nem biztos, hogy létezel. Sőt, biztos vagyok benne, hogy nem létezel, csak szeretném, hogy létezz. Nem tudom, képes vagyok-e megteremteni téged. Meg fogom próbálni.

De vajon mennyi facebookos beszélgetésnek kell eltelnie ahhoz, hogy elhívhassalak élőben is találkozni?

Mindig elképzelem magam, amint teljesen artikulátlanul üvöltök valakire, aki felhúzott. Amikor nem érdekel magam körül senki és semmi. Amikor egy nagy, vörös dühgombóc vagyok. Amikor a nyál fröcsög a számból, és a hangerő leparancsolja az égről a repülőket. Teljes monológokat fogalmazok a fejemben, amiket el kellett volna mondanom adott helyzetben. FullHD-ben látom az emberek megrökönyödött ábrázatát magam körül. Minden egyes arcizmuk külön rendülését, ahogy elborzadnak. Érzem az illatuk, hallom a visszafojtott lélegzetük. És tudom, hogy igazam van.

Soha nem leszek képes ezt megtenni. Valahogy olyan gátak lépnek működésbe, amelyeket képtelenség áthágni.  Akkor szűnünk meg embernek lenni, mikor nincsenek. Mindenki meg akar felelni. Ha egyedül van, akkor is. Kivel ne történt volna olyan több napos folyamatos önsajnálatba süllyedve, hogy arra eszmélt, kívülről milyen szánalmasnak is tetszhet? Mert ott ülsz a válladon és röhögsz magadon. Sokan sokféleképpen nevezték már. Felettes én, őrangyal, végül is mindegy. Kontroll. Kontroll, hogy "jól nézz ki". És ahogy megyünk bele ebbe a századba, egyre fontosabb, hogy jól nézz ki. A többi meg majd megjön magától. Ezt nem elítélni kell. Ezt meg kell tanulni használni.

Tudod, van az úgy, mikor annyira, de annyira vágysz valakire. Mikor bármit megteszel, amire azt gondolod, szüksége van. Mikor hozol neki bármit, amit csak el tud képzelni, még olyasmit is, amire álmában sem gondolt volna. Mikor nem tudhatod soha, hogy a végén vajon megéri-e. Mikor mindig pont azon a szinten tartja az érdeklődésed néhány elejtett érintéssel, mozdulattal, hanggal, hogy reménykedj. Mindig újra és újra próbálkozol. Újabb és újabb nehézségeket győzöl le. Hiába mondják mások, hogy nem fog menni. Te tudod, hogy a végén célhoz érsz. Te tudod, hogy nélküle nem élhetsz.

És pont amikor már úgy érzed, tényleg vége, pont amikor legszívesebben otthagynád az egészet, pont amikor már inkább lennél a Himalája csúcsán egyedül, mint hogy vele bármit bármikor, pont amikor elszakad a cérna.

Na ebben a pillanatban lehajtja a fejét, rád pillant, és halkan a füledbe suttogja: IGEN.

És ekkor elfelejtesz mindent, ami eddig történt. Rájössz, hogy ezért az érzésért még ezerszer végigjátszanád ugyanezt.

Hát igen,körülbelül ilyen érzés, mikor tavasszal beindítod a motorodat.

...és nem szeretlek. Tudd meg. Tudom, össze vagyunk zárva, de nem tudok mit tenni. A hideg kiráz tőled! Rád nézni sem bírok! Mikor megjelensz, a hányinger kerülget. Nem látok mást, csak egy fekete foltot, ami betölti az agyam. Feketébb, mint bármi, amit el tudok képzelni. Nem egyszerűen egy szín, amely elnyeli a fényt. Egyfajta súlyosan, mérnöki precizitással megszerkesztett sötétség. 

Néha elképzelem, ahogy lecsupaszítalak, és átlöklek egy üvegajtón. Ledoblak egy verembe, és nézem, amint kimúlsz. Nem is tudom eldönteni, hogy gyorsan akarok végezni veled, vagy élvezni, hogy minél hosszabban tart. Legjobban az bosszant, hogy mikor veszekszem veled, nem jutnak eszembe az igazán bántó sértések, csak órákkal utána. Nem tudom, mivel váltod ki. Talán a szagod. Talán a színed. Talán a hangod. Talán mindez együtt. Lehet, hogy bennem van a hiba. Lehet, hogy a világ fennmaradó része a tenyeredből eszik. Lehet, hogy pótolhatatlannak tartod magad. Ami azt illeti, lehet, hogy az is vagy. Ki tudom tölteni a mérgem rajtad. Te vagy a villámhárítóm. Végeredményben köszönöm, hogy vagy.

...Aztán csak ott ült. Persze egyedül. Mindig csak egyedül. Nem mintha bánná. Amúgy hogy került egy patak partjára? Ha már itt van, akár körül is nézhet. Lebetonozott patakpart. A repedésekből iszonyú munkával a fény felé törő gyomnövények. Vajon miért csak a gyomnövénynek van annyi elhivatottsága, hogy áttörje a betont?

A felkelő nap fénye megcsillan a kipufogógáz-felhőkön (6 szótagos szabály). Csak nem gondolni semmire. Csak érzékelni. Csak jelen lenni. Nemcsak itt, hanem az életben. Mint egy szikla. Átformálhatatlan, de megkerülhető.

Na szóval hogy is került ide? Este még minden szép volt. Épp hazafelé tartott a 120as buszon. Nem mintha tudta volna akkor épp, hol a haza. Emlékszik egy döccenésre. Beugrik egy érzés. Régen minden egyes reggel ugyanott volt a döccenés. Ugyanazon a buszon, ugyanabban a percben, ugyanazokkal az emberekkel körülvéve. Emlékszik az elsőre is. 16 éve történt. Szeptember elseje. Reggel 7:40. Még pont beérek. Első reggel. De még mennyi fogja követni!

Aztán ott. Új emberek. Nem egészen ellenségesek, de nem is kifejezetten barátságosak. Na itt az alkalom, hogy olyannak láttassa magát, amilyen mindig is lenni akart. Első óra az azóta már unalomig megismert padban.

Zene elhalkul, kép elhomályosodik....

Már 10 éve nem ült azokban a padokban. Ideje lenne megünnepelni.

...egyszerűen nem érti. Más magyarázat nincs. Ha nem hagyja abba az ivást, bele fog halni. Ez orvosi vélemény. Mi veszi rá napról napra mégis, hogy letoljon pár felest? Semmi nem fontos neki. Családja sem. Gyerekei sem. Az élete sem.

Veszekedés nem használ. Könyörgés nem használ. Fenyegetés nem használ. Szívére, eszére, lelkére nem lehet hatni.

Persze mindent megígér. Másnap reggelig.

Hogy lehet végignézni, hogy valaki szisztematikusan megöli magát?

1)
Azt hiszem, egy napló (vagy blog) akkor lenne hiteles, ha nem befolyásolná, hogy mások mit gondolnak róla, hiszen alapvetően ez egy személyes műfaj. Az elmúlt pár hónapban úgy tűnik viszont, hogy akarva-akaratlanul is bekerül a képbe, hogy vajon ez mit fog kiváltani másokból. Amikor ez tudatosul bennem, mindig megpróbálom kizárni, de néha nem sikerül.

A bejegyzések nem én vagyok. A bejegyzések az az ember, aki talán kicsit lenni akarok. Aki kívülről lát engem. Aki képes ítélkezni anélkül, hogy őt megítélnék. Aki higgadt. Aki megingathatatlan. És nem utolsó sorban aki tud írni.
Azon gondolkozom, vajon a tudatosság nem veszi-e el pont a lényegét a naplóírásnak.

2)
O2. Nő. Csak kevesebb, mint 2 hónap volt.  Nem régen. És mégis. Hatása volt. Mai napig. Nem tudom, van-e olyan nap, mikor ne gondoltam volna rá. Kívülről semmi különös. Én sem tudom, különös-e. De újra és újra betolakszik, mint egy illat, ami nem tudod, honnan jön, de egy egész történetet juttat eszedbe. Mint egy hang, amin elindulva egy teljes albumot el tudsz dúdolni.
Most boldog. Persze nem velem. Velem is boldog lett volna, csak berezeltem. Most meg megesz a sárga irigység. Csak nem tudom, hogy azért, mert boldog, vagy azért, mert én nem vagyok az?
Most jut eszembe, lehet, hogy ezt is olvassa. Ám legyen. Végül is szerintem sejti ezt egy ideje.
De lehet, hogy csak úgy vagyok vele, mint a Harcosok klubjában: "A seb a szájpadlásodon rég begyógyult volna, ha nem piszkálnád folyton a nyelveddel".

De utálom a közhelyeket, mert igazuk van.