Söprés

Vissza a régihez. Azt hinnéd, nehezebb rátalálni. Nem rátalálni nehéz. Megszerezni. Megtartani. És közben nem kifecsegni. 
"Tartalmaz-e a blogod indokolatlan erőszakot?" Ja. Azt tartalmaz. Létezik indokolt erőszak? Tán, amit magadon teszel. 

1. stáció: Nem érdekel. Lesz, ami lesz. Le se sz*rod. Esetleg csak egy újabb kihagyott lehetőség. 

1. Folyomány: Érdekled. Érdeklődik. Érdeke fűződik hozzá. Érdek.

2. stáció: Érdekel. Zavarna, ha a lehetőség kimaradna. Nem miatta. A lehetőség miatt. Nincs már olyan sok dobás hátra

1. Folyomány: Nagyjából egy szint. Az érdekek megegyeznek. Látszólag. (probléma: rövid időtartam)

3. stáció: Érdeklődsz. Már ő érdekel.

1. Folyomány: Ld: 1. stáció E/3-ban.

4. stáció: Tudatosan nem érdeklődsz. Próbálsz kívül maradni, és visszatérni az 1. stációhoz. 

1. Folyomány: Megsérted, megsértődik, megsért. Eredmény: kihagyott lehetőség

Tanulság: Valahol a 2. és 3. stáció közötti cérnaszálon egyensúlyozva, és reménykedve, hogy ő épp az ellenkező irányba leng ki minden egyes alkalommal.

Csillagászati esélyű (jelen esetben értsd: nagyon kicsi) sansz: Megfelelően hosszú ideig egyensúlyoztok egymás talpán ahhoz, hogy a kialakult kötődés képes legyen adott esetben elsimítani a komolyabb gondokat is. 

Oh, hogy mennyire régen már!
És mikor mégis, akkor sem igazán.
Csak úgy ímmel-ámmal, felbuzdulva
De rögtön magadba hullva.

Mennél-e mindig előre?
Várva, hogy történjen akármi.
Mennél-e ismeretlenbe? 
Újra nélküled hazajárni...

Találtál-e valaha néma termeket,
Hol esztelen kavarog a rend?
Hasztalan űzöl perceket, 
Mikor lent csikordul a csend.

Voltál már ott, hol még senki,
Sötét erdők nyirkos rejtekén?
Megérintve, meglegyintve lenni,
Hol látomásként tör csak át a fény.

Add vissza folyton múló napjaim!
Add, hadd érezzem megint!
Bár volnánk túl az ész törvényein!
De fentről csak sajnálva letekint.

Semmit és senkit nem tudsz elengedni.
Szépen összehajtogatod, és elteszed a zsebedbe. Valamire csak jó lesz még. Mi lesz, ha egyszer mégis szükséged lesz rá? Akkor majd milyen jól fog működni az elméleted. Az a tény, hogy eddig ez sosem történt meg, egy picit sem veszi el a kedved a továbbiaktól. Majd egyszer. Majd valamikor. 

Mondd, jó ez neked? Jó, hogy a jellegtelen és jelentéktelen dolgok béklyójában vergődsz éjszakákon át? Jó, hogy visszanézve azt kell majd mondanod: "Na jó, lehet, hogy egy percig nem élveztem, de legalább ha úgy alakult volna, tudtam volna hová nyúljak érte."? Jó, hogy a körülötted lévő világot erőnek erejével gyömöszölöd bele egy félreeső farzsebbe? És mikor véletlenül kimosod, csak összeszáradt, azonosíthatatlan gombócként találsz rájuk?

Emléknek kell? Ha visszanézel, látod őket. Látod, hogy történtek. Látod, kikkel. 
"Aztán jönnek más emberek, akik nem voltak ott, és elmondják, milyen volt, s te azt mondod bizonytalanul: "Igen, azt hiszem, így történt"

Szereted az estéket. Mikor minden úgy alakul, ahogy elképzelted előtte.
Szereted az éjszakákat, amikor megborzongsz a hűvös levegőtől.
Szereted a hajnalokat, amikor álmatlanul forgolódsz az ágyadban, de nem kérdezik meg, mi a baj.
Szereted a reggeleket, mikor egyedül fekszel az ágyadban és van kire gondolni. 
Szereted azt is, ha megbántanak, mert érzed, hogy létezel. Olyankor nem félsz attól, hogy nem hagysz nyomot a világban. 
Szereted a várost, ahol élsz, minden mocskával, és szépségével együtt. Nem tudod elképzelni, hogy létezhet más, ahol ilyen mélyre lehet süllyedni bármely szabadon választott érzésben.
Szereted az embereket, akikből minden alkalommal új érzéseket csiholsz ki. Szereted, hogy soha nem tudják, mire számítsanak tőled, de minden élménnyel gazdagabbak lesztek egymástól.
Szereted a hangját a székednek, mikor jól esően hátradőlsz. 
Szeretsz rettegni néha, és elfeledni, hogy vigyáznak rád. De szeretsz újra rádöbbenni.

Csak egy dolog van, amit nem szeretsz...

Hullva bánkódik

Egy levél, megragadva

A sárban. Ülj csak!

Félsz. Minden egyes alkalommal félsz, mikor felülsz rá.

Minden alkalommal lejátszódik a szemed előtt: Néha felcsapódsz egy kocsi motorháztetejére. Néha elcsúszol egy olajfolton, és a szembejövő autó alá kerülsz, épp mikor felemeled a fejed. Néha gyalogos lép eléd, és tea kormányt félrerántva ütődsz egy fának az út szélén. 

Nem a haláltól félsz. A halál egy pillanat alatt ott van érted (de vajon az a pillanat a te személyes szubjektív univerzumodban nem fog-e örökké tartani?). Attól félsz, ami rosszabb a halálnál. Attól félsz, hogy életed hátralevő részét tehetetlen, vegetáló növényként fogod leélni.
Félsz mások halálától. A mögötted ülő lányétól. A felelősségtől. 

Végül is mindegy. Félsz. 

Odakint mindenki az életedre tör, és még csak nem is tudnak róla.

A félelem jó. A félelem megvéd. A félelem mindig ott van, és figyelmeztet, ha nagyon húznád. A félelem a barátod. FÉLJ CSAK!

"Én láttam olyan dolgokat, amiket ti emberek el sem hinnétek."

Láttam a középkori pestises esőt.
Láttam, hogy lemossa, az utcára rakódott életeket.
Láttam, hogy omlanak össze viszályok, amelyeket felülírnak személyes fájdalmak.
Láttam, hogy csak a szenvedés képes egymás mellé állítani ellenségeket. 

Láttam, szivárványt háborítatlan mező felett.
Láttam, hogy rontanak alatta egymásnak egykori barátok.
Láttam, hogy sarjad a fű temetetlen halottak csontjai közül.
Láttam, mennyire érzéketlen a gyűlölet.

Kicsit elhanyagoltad az írást. Pedig akkor még élvezted. Mi változott? Kitavaszodott. Belül is. A világ szebb lett és jobb is. Erről nem lehet írni. Az írás a szenvedésből táplálkozik. Vagy csak te látod megint túl sötéten az életet. Akkor most miért írsz? Mert úgy érzed, az elmúlt 10 év meg sem történt. Az emberek nagy része mit nem adna azért, ha a mai eszével és tapasztalataival újra a régi döntéshelyzeteibe kerülne. Hát tessék, neked megadatott. Élj vele! 
Sok minden jár a fejedben: A múltkor emlegetett zárt üveg úgy tűnik, zárva marad számodra. De már nem igazán érdekel. Az egyetlen, ami miatt kicsit zavar, az óriási egód. Hogy kivételesen nem sikerült megszerezni, amit akartál. Csakhogy az élet kompenzál. Már elég rövid távon is. Ahelyett, hogy lenne időd ezen nyavalyogni, felbukkan valaki a múltból, aki lefoglalja a gondolataid.

És kompenzál hosszú távon is. Pirosról már volt szó. Az, hogy most ilyen viszonyban vagy vele, annak köszönhető, hogy akkor nem sikerült. Nem tudod, miért nem. Nem vagy benne biztos, hogy nem csak játszott veled. Ami azt illeti, abban sem vagy biztos, hogy most nem csak játszik veled. De ahogy akkor is, most is élvezed. 
Mit látsz benne? Ki tudja, mi az a gomb, amit mindig megnyom benned, mikor találkoztok, és aminek hatására soha nem érzett vágy ébred. 5 év után találkoztatok megint. Eszedbe jutott, mikor megláttad: "Mi a fenét ettem én rajta?". Aztán mikor lanyhult a figyelmed, egy mozdulat, egy gesztus, egy mosoly felvillantott valamit abból a lányból, akibe beleszerettél. Egyetlen apró, picike pillanatra megláttad őt belül. Nem vagy te olyan hatásvadász, hogy azt mond, azóta is mindenkiben őt keresed, de abban az egy pillanatban megláttad azt, amiért érdemes lenne. 

Milyen kár, hogy már nem vagy képes belevetni magad valamibe öntudatlanul, karod kitárva, és rábízva magad hitedre. Néha irigyled azokat, akik képesek erre. 

Ez most ilyen lett.

- Akarsz tisztán gondolkodni?
Akarsz hegytetőn feküdni?
Akarsz igazán szeretni?
Akarsz segget mutatni a napnak?
Akarsz nem aggódni?
Akarsz szeretve lenni?
Akarsz mély levegőt venni?
Akarsz mindenkit érteni?
Akarsz mindenkinek beszélni?
Akarsz néma maradni?
Akarsz legfelül lenni?
Akarsz némán az égre meredni?
Akarsz másik bolygón járni?
Akarsz teljesen egyedül lenni?
Akarsz semmit nem tudni?
Akarod a semmit tudni?
Akarsz falakon átlátni?
Akarsz legalul lenni?
Akarsz valakit megbámulni?
Akarsz mély levegőt venni?
Akarod, hogy csak neked játszanak?
Akarsz megfagyni?
Akarsz felolvadni?
Akarsz megszületni?
Akarsz meghalni?

- CSAK EGYSZER.